Az elmúlt vagy a már nem is létező Tavasz emlékére

Csak fel­do­bok egy-két képet, amit nagy­já­ból két hete készí­tet­tem. Most érett­ségi van, de arról nem aka­rok beszélni. Várom a fejleményeket.


Mások is megőrültek

Ma tör­tént. Reg­gel, a szo­kott idő­ben (08:10 kör­nyé­kén) fel­száll­tam Újpest Város­ka­pu­nál a met­róra. A köve­tező tör­té­nés foga­dott: Egy jól szi­tu­ált úriem­ber — ez nem iró­nia, tény­leg nor­má­li­san nézett ki — han­go­san, több ízben is orá­lis közö­sü­lésre invi­tálta az uta­zó­kat és mélyen tisz­telt édes­any­ju­kat, miköz­ben azt is hoz­zá­tette, hogy 16:20 van, 16:20 van! Meg hogy: Mikor,


Megőrültem, azt hiszem.

Hát, itt vol­nék. Mos­tan­ság kicsit eltűn­tem a dará­ló­ban, tudom. A hely­zet az, hogy nem tudok magam­mal mit kez­deni egy ideje. Annyi dol­gom volna, iste­nem, túl sok is — de annyi min­dent kéne ten­nem, hogy tel­je­sen elmegy a ked­vem az egésztől és aztán nem csi­ná­lok sem­mit. Ez van már egy éve. Cél­ta­lan­ság, azt hiszem, ennek neve­zik.


Felnőttek

Már jó ideje ugyan­úgy tel­tek az éjsza­kák és a nap­pa­lok az egyre kisebb­nek lát­szó bérelt lakás­ban: egy infan­ti­lis­nek tűnő, de amúgy értel­mes anya, az imént emlí­tett hölgy kicsit sem épel­méjű húga, egy a sem­miből oda­ke­rült fiús nő és egy alig nyolc éves kis­lány élték életü­ket. Szinte össze­pré­selve. A húg, akit Erdély­ből impor­tál­tak – az itte­niek


A varázsló kertje

Min­den olyan cso­dá­la­to­san szép volt. Ilyen ker­tet még soha senki sem pil­lan­tott, s ők ket­ten úgy sétál­tak egy­más mel­lett, mintha ott szü­let­tek volna. A fák nekik dalol­tak, a mada­rak nekik susog­tak. Övék volt min­den, s ők ket­ten a kerté vol­tak. Kele­ties illa­tok ter­jeng­tek a fák ágaira akasz­tott füs­tölők­ből, mely össze­ke­ve­re­dett a meg­annyi virág illa­ta­i­val édes,